Tömegközlekedés

Kende kérte, hogy felsősként már ne maradjon a napköziben, hanem egyedül hazabuszozik és itthon tanul. Így indítottuk a szeptembert, aztán jött a karantén, majd újabb karantén, hosszú itthonlét és a tél(amikor 16.00-kor már sötét van és nem akartuk, hogy ha a gyógytorna, szakkör után hazaindul már sötétedjen, ezért visszatértünk a szülői taxihoz). Menet közben úgy alakult, hogy a pajtik közül többen bent maradnak 16.00-ig a suliban, a napközis tanár ragaszkodik hozzá, hogy az írásbeli lecke mellett-ha van rá idő-a szóbeli tanulás is megvalósuljon(Kende bánatára). Ősszel Kende elkezdte a ping-pongot, amikor csak teheti, ütő van a kezében. A suliban van ping-pong asztal, mindig van valaki, akivel lehet játszani(Kende felajánlotta az egyik osztálytárs barátnak, hogy edzi őt:)kajáért cserébe, mert A. mindig rengeteg pékárut visz:):) Kende önbizalmát növelte, hogy egyedül közlekedett haza, a buszhoz sétált(közben útba ejtette édességért a CBA-t), egyszer átszállt és hazasétált a megállóból. Aztán mesélte, hogy alig tud jelezni a buszon, ha le akar szállni, mert sokan vannak és nem engedik el vagy azt mondta, hogy hangosan randalíroztak a buszon, ami az ő lelkének nem tett jót. Majd kijelentette, hogy csak akkor jön haza, ha M.(osztálytárs) is jön vele egy szakaszon és amikor átszállna a másik járatra, akkor felhív minket és ha Zoli tud, akkor megy érte. Eljutottunk oda, hogy nem akar egyedül hazajönni, inkább tovább bent marad a suliba(akár 17.00-ig is), csak menjünk érte és nem azért alakult ez így, mert kényelmes vagy lusta, hanem a sok negatív utazási élmények miatt, az utazóközönség vislekedése miatt. Így állunk most, remélem azért ez majd változni fog.