Vendégeink Amerikából

Pontosabban a nyugati partról. Egyik nagy álmom körbeutazni az Államokat. 8,5 évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, akkor viccesen fogadásokat tettünk, hogy legközelebb hol jövünk össze

. Sokat köszönhetek az egyetemnek, tulajdonképpen a barátaimat, a férjem, kapcsolataimat.

Melindával egy szakra jártunk, akkor ritkaságszámba ment(most meg főleg), hogy az egyik évfolyamtársunk már férjnél van(pláne, hogy ázsiai és 16 évvel idősebb tőle). Ott kötöttünk egy életre szóló barátságot, hihetetlen ott folytattuk a beszélgetést ahol abbahagytuk. Mintha tegnap lett volna. Pedig nem beszélünk gyakran(9 óra a különbség), de mindkettőnk életében történt változásokról tudunk. Szerveztek a szigetre egy nagy baráti összejövetelt, amire nem tudtunk elmenni, helyette nálunk bandáztunk. Sajnálom, hogy Kende a tegnapi napból teljesen kimaradt. Gyakorolhatta volna az angolt(dicséretes ötös lett belőle:), Zalán Melinda fia 10 éves és válogatott focista, Vincével is gyorsan megtalálták a közös hangot, a gyerekek(12, 10, 7 évesek) beszélnek magyarul, néha váltottak angolra, úgy tűnt, hogy Vince megérti őket, de nem válaszol vagy nem szól közbe.

Meséltek arról a helyről, ahol élnek(méginkább kedvet adtak az utazáshoz), az oktatási rendszerről, az életükről, gyerekekről. Érdekes, hogy az elmúlt 8,5 év alatt ő hogyan látta, miben változott meg a főváros(nekik is drága, nemhogy nekünk, a közösségi közlekedés káoszáról, "magyar"kreszről, rengeteg turista)
Többfogásos ebédet dobtunk össze Vincével, kitűnő konyhai kisegítőmmel. Medencéztek a fiúk, kreatívkodtak

, játszottak, feltalálták magukat. Egy egyszerű desszertet készítettünk, amikor hazajött Zoli elmentünk a Zila cukrászdába,

hogy megkóstolják az ország tortákat(én még ennyi édeset nem ettem, mint tegnap, jajj)
Bízom benne, hogy a következő személyes találkozásra nem kell 8,5 évet várnunk:)